Stockholm külvárosában egy lakáshotel szobájában ülök. Egyedül. Kint szakad a hó, zakatol a gép, de láthatóan ez senkit nem zavar...Ez még csak az út kezdete. Az első kultúrsokkon túl van időm gondolkozni azon, hogy mit is keresek itt.
A történet valahol ott kezdődött, hogy életem párja már élt egy évig Svédországban. Amikor egy kinti interjú után rájött, hogy van lehetősége itt is elhelyezkedni, nem volt megállás. Egy hét múlva hívták, hogy megkapta az állást egy kinti cégnél. Nagyon büszke vagyok rá.
Imádok utazni, de valahogy a külföldi letelepedés sosem hozott lázba, a barátom lelkesedése mégis magával ragadott. Az életem több szempontból fordulóponthoz érkezett: rájöttem, hogy bár szeretem a céget, ahol dolgozom, nem azt a munkát végzem, amiben teljes mértékben kiteljesedhetek, a családommal sincs minden rendben sajnos és a párkapcsolatomat is megviselték már a 10-12 órás munkanapok. Az egészségi állapotomról csak annyit: több bajom van, mint a nyolcvanas nagymamámnak. Vészesen közeledek a 30-hoz...mikor vágjunk hát bele egy nagy kalandba, ha nem most?
Az én történetem viccesen alakult. EVS-ben (Európai Önkéntesség) gondolkoztam, két ismerősöm bejárta már ezt az utat, ismertem a szabályokat. Nem vagyok az a klasszikus háziasszony prototípus, így nem akartam csak úgy otthon ülni és az EVS-nek van egy olyan előnye, hogy ad egy ingyen éves nyelvtanfolyamot, ami minden bizonnyal jól jön a későbbiekben. Egymásra is találtunk egy szakmámba illő, rendkívül izgalmas alapítvány vezetőjével. Persze semmi nem ment terv szerint: a kedves brüsszeliek elutasították a támogatásra irányuló kérelmünket az utolsó pillanatban. December tizenvalahányadikán, a felmondásomat követően a kék metrón olvastam a mailt és azt hittem menten agyvérzést kapok. Biztonsági játékos vagyok. Január végén utazunk és nem tudom mit fogok csinálni. Keressek munkát? Nem tudok svédül...ha elmegyek egy 2 hónapos ingyen tanfolyamra, az nem lesz elég egy interjúhoz. Nagy szerencsémre az alapítvány vezetője valamit látott bennem és hosszas egyeztetés után felajánlotta: hagyjuk a francba az EU-t, menjek hozzájuk dolgozni és megadják azt a minimális zsebpénzt, utazási és biztosítási térítést, amit a projekt nyújtott volna. Végül is ők sem járnak rosszul: egy szakképzett pszichológust és recruitert kapnak zsebpénzért.
Ez eddig szép és jó, de a helyzet úgy alakult, hogy míg életem párját Stockholmba várják, addig engem délre, az Isten háta mögé. A távolság röpke 450 km. Persze az elején teljesen kétségbe estem, aztán rájöttem, hogy hétvégenként tudunk találkozni és magamat is jó lenne végre megtalálnom...Nagyon nehéz a lavírozás az önmegvalósítás és a párkapcsolati kiteljesedés között, de úgy éreztem, Nekünk most talán ez fog használni..Egy év, aztán utána miattam potyoghatnak a gyerekek is. Csak úgy tudok igazán szeretni, ha magammal rendben vagyok, nem?
A búcsúzás hosszú volt és lelkileg megterhelő. Utálok búcsúzkodni, mert szeretem a körülöttem lévőket.Volt 30-40 fős baráti búcsúbuli, iszogatás a kollégákkal, koccintás és tortázás a családokkal, így magyarosan. Január 30-án felszállt a repülő és meg sem állt Stockholmig.
