Annyi minden történt velem az elmúlt hónapokban, hogy időm, erőm se volt írni.

Bizony, végre kisütött a nap! Az ország kivirágzott, megnyíltak a szívek és remélhetőleg újra össze is fonódtak a leghosszabb éjszakán (Midsommar).

Kíváncsi lettem volna minderre, de ezeket a napokat sajnos most nem Svédországban töltöttem. Egy Erasmus+ program keretében megrendezett ifjúsági cserén vettem részt Gdansktól kb 60 km-re délre, egy erdő közepén. Mit is mondjak? Hihetetlen volt. Akinek még nem volt része hasonlóban, mindenképp pótolja be. Öt ország képviselői találkoztak, hogy megvitassák a megváltozott munkaképességűek helyzetét. Emellett természetesen az országok különböző szokásait is górcső alá vehettük.

Vessetek rám követ, de a találkozó egyik hozadéka az volt, hogy rájöttem: a románok igenis okosak, jó fejek és nagyon sokban hasonlítunk. Például ki más lehetne benne egy idegen buliba való belógásban és ott a sarokban való titkos koccintásban, mint egy román? Nem egyszer vetődött fel az országaink közötti konfliktus, de valahogy mindig intelligensen ütköztettük az érveinket. Komolyan megjött a kedvem, hogy ellátogassak a Fekete-tenger partjára.

Vicces helyzeteket szült, hogy Svédország képviseletében utaztam és sokan nem tudták, hogy magyar vagyok. Bevallom, kicsit büszke is voltam, hogy ennyire bíztak bennem a „munkáltatóim”, hogy elküldtek külföldre svéd fiatalokkal. A kis svéd csapatom sokat fejlődött tíz nap alatt. Amikor megérkeztünk szótlanul ültek a sarokban, de már élményekkel feltöltődve, új barátságok ígéretével tértek haza. Mindig rá kell jönnöm, hogy nekik csak szeretet, hallgatóság és ölelés kell ahhoz, hogy kinyíljanak. Ebből most kaptak bőven.

Tudtátok, hogy a walesiek nem vallják magukat sem briteknek, sem angoloknak? Hogy önálló nyelvük van? Ezekkel Lengyelországban kellett szembesülnöm. Persze azt sem hagyhatom ki a felsorolásból, hogy inni azért még nálunk is jóval többet bírnak. A törökökkel többnyire vallás témában beszélgettünk. Érezhető, hogy a fiatalabb nemzedék már lazábban értelmezi vagy inkább szeretné értelmezni a vallás határait. Gondolok itt mondjuk a nemi kapcsolatokra.

Végül nem maradhatnak ki a felsorolásból a lengyelek. Anyám, ez a nemzet örök talány számomra! Annak ellenére, hogy nagyon hasonlítanak hozzánk és bírnak minket. Távolságtartóak. Talán ez a legjobb kifejezés a viselkedésükre. Ők is szeretik emlegetni a múltbeli sérelmeket, a szegénységet, közben mégis rendkívül büszkék, és ha megkedvelnek, igazán jó barátokra lelhetsz személyükben. Imádják a történelmet, a kiadós, zsíros-szaftos kajákat és éjszakába nyúló beszélgetéseket. Ezek azok a dolgok, amelyek néha az imádott Svédországban hiányoznak, és amelyek miatt a lengyeleket a magyarokhoz annyira hasonlónak érzem.

Egy ilyen találkozáskor az ember nem kerülheti el, hogy kissé önmagába nézzen. Miben vagyok más, mi jellemző ránk, mi az, ami nekem vicces, de mondjuk egy töröknek nem? Mi a szerepem nőként? Milyen társadalomban szeretnék élni?

Csodálatosan kirajzolódnak a határaink és a személyiségünk alapvető jellemzői is. Hamar rájövünk mitől jön ránk a frász, mikor érezzük magunkat jól, mi jelent örömet. Számomra a legnagyobb hozadék az volt, hogy feltöltöttem az elmémet rengeteg új élménnyel, nem volt időm a gondjaimmal foglalkozni, egyszerűen csak lenyugodtam és ennek a jótékony hatása még jó sokáig fennállt.

Tíz nap tábori lét, rossz idő és négy órás napi alvások után mégis boldogan ültem a hatalmas tengerjáró hajó teraszán a két kis svéd barátommal, bámulva a végtelenséget. Végig arról beszélgettünk, hogy mennyi mindent kaptunk egymástól és a különböző nemzetek fiaitól. Amikor elindultunk még nem gondoltuk, hogy életünk egyik nagy élménye lesz ez a pár nap…

Már a negyedik hónapomat tapostam választott, új hazámban, amikor meglátogatott az unokahúgom. Voltunk kis faluban, nagy városban, gyönyörű sziklás tengerparton. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy sokat látott az országból. Bár alapvetően jól szórakoztunk, az utolsó esténken, egy göteborgi bárban mégiscsak kifakadt: hát ő bizony nem tudna itt élni, lehet, hogy nem is vágyik többet északra. Egyrészt baromi hideg van, másrészt rettentő furák és zárkózottak az emberek.

Háát, igazat kell adnom neki mindkét tényezőt tekintve, de közben a fene se tudja miért, én imádok itt lenni.

Két találkozásra volt szükségem ahhoz, hogy meg tudjam adni a választ a miértre. Az egyik egy magyar nő vallomása, aki vagy 20 éve kint él, a másik pedig, hogy részt vettem egy Pride fesztiválon a hatvanezres kis városkámban.

Visszaemlékezve az első hetekre, engem az sokkolt, hogy nem találok szinte semmi hihetetlenül nagy jelentőségű történelmi ereklyét az országban. A városokban tulajdonképpen a kajáláson és szórakozáson kívül nincs túl sok tennivaló. Persze miután kicsit utána olvastam az ország történelmének, rájöttem, mit is keressek ott, ahol több száz éve béke van? Voltak a véres vikingek, egy-két csata a szomszédokkal, tömeges kivándorlás Amerikába és ennyi.

Biztos vagyok benne, hogy a jó kormányzás mellett a svédek mentalitása miatt is alakulhatott ez így. Ezt erősítette meg a magyar kolléganőm, amikor azt mondta, hogy a svédek amellett, hogy békeszeretőek, hihetetlenül konfliktus-kerülőek. "Itt senki nem vágja direkt az arcodba, hogy hülye, béna..bármi vagy. Inkább elmondják hatalmas körmondatokban, hogy fejleszt magad"-mondja. A hétköznapokban számomra is okoz némi nehézséget, amikor nem mondják meg, hogy kerek-perec mit kell csinálnom, csak valami kis útmutatás félét vagy blablát az élet nagy dolgairól...és bármi is lesz a végeredmény egy kis dicséret jár hozzá. Nem hangzik rosszul ugye? Mégis nehéz kérdés ez: vajon jó megóvni mindenkit egy kis konfliktustól? Vagy inkább mondjunk mindent a másik szemébe, még akkor is ha tudjuk, hogy ezzel akár elrontjuk a napját? Még ha néha idegesít is, hogy nem mond ki valaki valamit, azért nekem szimpatikus ez a svéd jóindulat. Főleg, hogy az eddigi életemben mindenki próbált terelgetni minden felé. Úgy érzem, ez rákényszerít arra, hogy megtaláljam a "belső iránytűmet", ami megmutatja én magam vajon hogyan tudok kormányozni.

A magyar kollégám hozta fel az egyenlőség témakört is, amivel hatványozottabban a Pride kapcsán találkoztam. Melegfesztivál egy hatvanezres kisvárosban...ki hallott már ilyet? Amikor megtudtam, hogy nekem kell vonulásznom egy hatalmas zászlóval az élmezőnyben, no akkor meg pláne összezavarodtam. A fesztivál nagy meglepetésemre inkább egy majálishoz, mint melegfelvonuláshoz hasonlított. Meleg embereket nem is nagyon láttam, illetve inkább nem nagyon tudtam eldönteni, ki az és ki nem, ugyanis nem estek előttem vadul egymásnak. Kisgyerekes családok, fiatalok, bevándorlók és helyiek együtt. A hangulat szuper volt és inkább szólt arról, hogy mindenki ugyanolyan egyenlő, legyen meleg, mozgássérült vagy akár mániás...

Svédország a többi északival együttesen nagyon ügyel az egyenlőség kérdéskörére és úgy érzik, hogy még mindig lehetne jobb a helyzet. A társadalomban ez a próbálkozás szerintem abszolút tetten érhető. Sehol máshol nem láttam ennyi babakocsis apát, karrierista anyát és vegyes párt, mint itt. Ha alsóneműt húznék a fejemre, azt se tenne szóvá senki a melóhelyen. Aki ismer tudja, hogy mennyire liberális vagyok, de itt néha még én is konzervatívnak érzem magam. Az egyenlőség itt bizony sikk.

Közben azon is sokat gondolkozom, hogy ha minden ennyire szuper (nincsenek konfliktusok és mindenki egyenlő), miért van annyi betegség itt? Nem hinném, hogy csak az időjárás okozná.

Helyi emberekkel beszélgetve kezdem azt érezni, hogy nagyon sokan magányosak. A családi és a baráti kapcsolatok is lazák, egyáltalán nem jellemző egymás megérintése. A svédek általában maguknak való emberek, de szeretetre szükségük van, és egyenlőség ide vagy oda, ezt valahogy olyan nehezen adják meg egymásnak...Akkor észleltem ezt először, amikor egy közös baráti sütizésről csak úgy köszönés és indok nélkül szivárogtak ki az emberek. Majd akkor amikor rájöttem, hogy a morcos fiú nem morcos, csak szorong...

Eleinte úgy megölelgettem volna őket, de aztán rájöttem, hogy nem menthetek meg mindenkit és néha egy kis kedves tettel is jóvátehetem bárki napját. Egy mosoly, egy közös vezetés, egy kedves kérdés vagy egy hallgatás...néha pont elég.

Szóval...azt hiszem engem a svéd mentalitás fenti jellemzői igazán magával ragadtak. Ha néha még elhűlve is nézek, azt folyamatosan felülírja egy mosoly ebben a színes, szagos, imádnivalóan szégyenlős társadalomban.

Többen kértétek, hogy írjak a munkámról. Ám, legyen!

A non-profit szférában dolgozom, ami talán kevésbé összehasonlítható egy multinacionális céggel, de azt gondolom, hogy a híres svéd munkamorálról még így is tudok nyilatkozni.

Reggel tízre voltam hivatalos az alapítványunk székhelyére. Már ez elég laza, ugye? Egy öreg üveggyár épületét vásárolták meg nemrégiben a körülbelül 60 000 lakossal rendelkező kisvárosban. Az épületben még a mai napig folyik az átalakítás, de nap mint nap rácsodálkozok valami újdonságra. Hol egy fűszer ültetvényre a konyhában, hol egy új ajtóra, hol egy lefestett asztalra. 

Sokkal kisebbnek képzeltem a csapatot, a valóságban azonban vagy harmincan vagyunk. Egy nagyobb alapítvány égisze alatt több kis projektszervezet. Az enyém egy durván 15 fős csapattal dolgozó, megváltozott munkaképességűeket segítő egység. Mindennel foglalkozunk, ami csak beleférhet a témába: konkrét fizikai segítség, az álláspiacon történő elhelyezés, karrier tanácsadás, felkészítés a munkahelyi beilleszkedésre, diákcserék, rendezvények szervezése. Alkalmazunk vakokat, mozgássérülteket, ADHD (hiperaktív figyelemzavar) diagnózissal rendelkezőket, Asperger szindrómásokat, autistákat, krónikus betegeket. Igazán érdekes velük a munka. A menedzsment nem szakképzett a kórképeket illetően, sokszor nem is tudják a pontos diagnózist, de éppen ez a lényeg: nem akarják megbélyegezni őket, az orvosi papírok helyett az adott személy képességeire helyezik a hangsúlyt. A lényeg: ki mit tud ellátni, mi a számára testhezálló munka. Elképesztő sikereket érnek el. Az egyik srác elmondásuk szerint csaknem egy évig teljesen passzív volt, nem szólt senkihez, mostanra viszont aktív tagja a csapatnak: segíti a mozgássérülteket, sofőrködik, barátkozik.

Az első értekezleten a főnököm felvázolta, hogy lassan, lépésről-lépésre fognak bevezetni a feladatokba. A munkaidőmet úgy alakítom, ahogy szeretném. Bármikor dolgozhatok otthonról is. A lényeg, hogy legyek online és a többiek tudják mi a helyzet. 

Az online felületek, közösségi oldalak fontos szerepet játszanak az alapítvány életében. Az alapítvány Facebook csoportja rendkívül aktív, minden információt itt osztanak meg egymással, és marketing célokra is ezt használják. Az alapítvány tagjai között vannak idősebbek is, ezért mindent kiküldünk papíralapon is. Ügyelnek viszont arra, hogy spóroljunk, például mindent fekete-fehérben nyomtatunk, egy lapra.

Fontosnak tartják az értekezleteket. A hívei annak, hogy inkább mindent beszéljünk meg, minthogy elússzanak az információk mellettünk. Van egy hét indító meeting, a többit pedig a szituációk adják.

Az étkezés délben indul és igazán közösségi tevékenység, hagynak rá időt, nem kapkodva esznek. Ilyenkor lehet a legszínesebb társalgásokba belecsöppenni.

A vezetők bárki számára elérhetőek, gyorsan reagálnak. Szabad kérdezni, sőt tisztázni mindent. A terhelés munkakör- és személyiségfüggő. Nem néz rád senki furán, ha háromkor hazamész, mert fáj valamid.

A kollégákkal is szerencsém van. Mindenki rendkívül nyitott és érdeklődő. Valószínűleg ez inkább a non-profit szféra velejárója. Teljesen mindegy, hogy milyen ruhába mész, hogy hány tetoválásod van vagy milyenre fested a hajad. Elfogadnak, olyannak, amilyen vagy.

Ja és persze a kutyák! A svédek hihetetlenül állatbarátok és a munkahelyen sem mellőzik a kedvenceiket. Néha három kutya is megjelenik az irodában. Alá tudom támasztani, hogy ez csak növeli a motivációt és a lojalitást a munkahelyen. Egy-egy közös állatsimogatás könnyen össze tud hozni kollégákat és még mindig jobb így szünetet tartani, mintha cigizni mennél ki...

Nem szeretem össze hasonlítgatni a svédet a hazai munkakörülményekkel, hiszen itt alapvetően egy jóléti államról van szó. Azt viszont mindenképp érdemes kiemelni, hogy valahogy jól működik náluk a munka-szabadidő egyensúly és fontos számukra, hogy a dolgozó azon túl, hogy megteszi amit kell, még jól is érezheti magát. A kontroll megvan, de nem szúr szemet lépten-nyomon.

Február 14., szombat, 17:33

Alvesta, Kronoberg megye, vasútállomás

Tartozékok: 2 óriási bőrönd

Idegállapot: elfogadható

A levegő csípős volt, körülöttem masszív embertömeg hömpölygött. Egy kis falu kis állomását nem épp modern felüljáróval, négy vágánnyal képzeltem el. Az egyik oldalon hatalmas parkoló, a másik oldalon az állomás kétszintes épülete. A főbérlőmmel beszéltem meg itt találkozót. Még csak Facebookon láttam róla képet, de hiába néztem a szélrózsa minden irányába, még csak hasonló hölgyemény sem került a látómezőmbe. Tudtam, hogy kocsival jön értem, ezért felszenvedtem az egyévnyi cuccom a felüljáróra, majd a parkoló irányába indultam el. Tíz perc eltelt és sehol senki. Oké, szerencsére már nem csak galambpostával lehet egymást elérni. Áldottam az eget egy percig, hogy elkértem a telefonszámát. Aztán a következő percben legszívesebben már üvöltöttem volna, ugyanis a telefon nem csörgött ki. Beszéltem párszor a barátommal is telefonon, gondoltam megpróbálom őt elérni. A technika azonban aznap este teljesen megmakacsolta önmagát...konkrétan senkit sem tudtam hívni, ennyit rólad "okos telefon". Kezdtem kissé kétségbe esni a világ végén egy idegen nőre várva. Majd valami hirtelen megérzés mégis azt súgta, hogy inkább az épületet közelítsem meg. Két kör séta és öt perc várakozás után sikerült szembe találkoznom a hihetetlenül kedves vendéglátómmal. Kissé pánik hangulatban nyújtottam a kezem, de szerencsére hamar megtaláltuk a közös hangot.

Azt a stratégiát követtük, hogy útközben mindent megmutatott, amit ismernem kell: a várost, Vaxjöt- ahol dolgozni fogok, az uszodát, a buszmegállókat. Majd végre megérkeztünk a kicsiny városkába: Ingelstadba. El sem hiszem, két hét vándorlás, ki és bepakolás után végre bekuckózhatok valahova egy évre. A városka már első ránézésre is elragadónak tűnt. Mindenhol hatalmas tűlevelű fák, melyek apró fehér és piros faházikókat rejtenek el a kíváncsi szemek elől. A házak ablakában piciny lámpák pislákolnak. Sokan még a karácsonyi világítást is kint hagyták. Az utcánk egy lejtőn helyezkedik el, ami egy tóhoz vezet. A lakás kétszintes, felül három férfi lakik. Jó kis kompánia: egy szír, egy feltehetően arab és egy kazah. Lent két nagyobb szoba, ablakkal a tóra, konyha és fürdő. Az első gondolatom az volt, hogy hol van ez a kis bájos, de idegen helyiség a saját budapesti lakásásomhoz képest...azóta bevallom, valahogy mégis megszerettem.

A lakótársam egy svéd srác. Pont akkor állított be, amikor nagy hévvel faltam valami szörnyű thai kész kaját. Biztos vagyok benne, hogy neki is voltak aggodalmai velem kapcsolatban, végül is szívás egy olyan emberrel lakni, aki mondjuk nem szimpi...Eleinte félénken vizslatott, aztán szerencsére kiderült, hogy hozzám hasonlóan eléggé szociális egyénnel van dolgom. Már az első este vagy egy órát beszélgettünk és ez a napokkal egyre csak fokozódott. Valahogy az nekem biztonságot ad, ha tudom kivel van dolgom.     

A nap utolsó csúcspontja a helyi bolt, az ICA felfedezése volt. Annyit mondott a főbérlő, hogy csak menjek el jobbra a tó partján. A táj gyönyörű volt, vízben álló házikók, csónakok mindenfelé. A sötét azonban teljesen rátelepedett a fákra, így a szinte kivilágítatlan tóparti sétány kissé a svéd krimikben olvasott mondatokra emlékeztetett... 

Körülbelül éjfélkor estem be végül aznap az új ágyamba, hogy végre kipihenjem magam, de még minden nagyon idegen volt.   

A sors fura fintora, hogy pont Valentin-napon váltunk el egymástól a barátommal, akivel ezek után csak két hetente fogjuk látni egymást. Annyit agyaltam azon, hogy szombaton vagy vasárnap utazzak-e tovább...végül gondoltam adok magamnak egy "akklimatizációs" napot az új helyen. 

14:21-kor szálltam fel az SJ társaság leggyorsabb vonatára, ami 200-al süvített délre, Malmö irányába. Három órát utaztam az Alvesta nevű városkáig, ami kb. 450-480 km-re van Stockholmtól.

Az első utastársam szerencsére magamra hagyott Norrköpingnél. Elég mogorva, kopasz srác volt, akit láthatóan zavartam a kilátásban. Kezdtem örülni, hogy egyedül élvezhetem kicsit a sebességet. Persze felszállt mellém egy idős hölgy több táskával, de ő legalább kedves volt.  

A svéd vonatokat és épp ezt a társaságot eléggé szidják a helyiek. Állítólag megnyirbálták a korábbi szolgáltatásokat. Az én MÁV-hoz szokott lelkemnek azonban bőven klassz volt minden: Wifi, a társaság weblapja-ahol térképen csekkolhatod éppen melyik városnál jársz, büfékocsi, kényelmes és tiszta ülések, sebesség, vonat újság, csak hogy párat példát említsek. Igaz, ami igaz nem túl olcsó: 400-500 korona között volt ez az út. Neten előre lehet foglalni helyet a társaság oldalán és sms-t kapsz az utazás előtt egy nappal. Az sms jegyként szolgál, a kalauz beolvassa a telefonodról.

A foglalásnál be kell jósolnod, hogy mekkora valószínűséggel fogod lemondani az utat, ettől és az idő közeledtétől függően folyamatosan változnak a vonatjegyek, akár a repülőjegyek.

Vannak olcsóbb személyvonatok is kb. fél áron, amelyek több kis településen megállnak. Róluk azt tudom elmondani, hogy nagyon tiszták ugyan és valahogy tágasabbak, de tényleg elég lassúak és nem nyújtják a fenti szolgáltatásokat. 

A körülbelül 30 kilós táskámat a kocsi egyik végében található táskatartóba helyeztem. Igyekeztem bízni az emberekben, de kicsit rossz érzés, hogy nem tudod szemmel folyamatosan követni, hogy mi történik vele. Persze a helyén volt, de pechemre kissé körbe temette a tömeg. Rátettek pár táskát és elé toltak egy babakocsit. Annyit már tanultam a svédekről, hogy nem túl proaktívak, de ha szólsz nekik, általában szívesen segítenek. Így megkértem az előttem álló srácot, hogy bányássza ki a betemetett "eddigi életemet". Nem járt jól: miután leadta a 30 kilós bőröndömet, még egy kismama is elkapta egy kis szívesség erejéig... Mindketten bőszen hálálkodtunk, a tipikus svéd fiú pedig büszkén kihúzta magát és megajándékozott minket egy kedves mosollyal. Isten hozott délen!