Többen kértétek, hogy írjak a munkámról. Ám, legyen!

A non-profit szférában dolgozom, ami talán kevésbé összehasonlítható egy multinacionális céggel, de azt gondolom, hogy a híres svéd munkamorálról még így is tudok nyilatkozni.

Reggel tízre voltam hivatalos az alapítványunk székhelyére. Már ez elég laza, ugye? Egy öreg üveggyár épületét vásárolták meg nemrégiben a körülbelül 60 000 lakossal rendelkező kisvárosban. Az épületben még a mai napig folyik az átalakítás, de nap mint nap rácsodálkozok valami újdonságra. Hol egy fűszer ültetvényre a konyhában, hol egy új ajtóra, hol egy lefestett asztalra. 

Sokkal kisebbnek képzeltem a csapatot, a valóságban azonban vagy harmincan vagyunk. Egy nagyobb alapítvány égisze alatt több kis projektszervezet. Az enyém egy durván 15 fős csapattal dolgozó, megváltozott munkaképességűeket segítő egység. Mindennel foglalkozunk, ami csak beleférhet a témába: konkrét fizikai segítség, az álláspiacon történő elhelyezés, karrier tanácsadás, felkészítés a munkahelyi beilleszkedésre, diákcserék, rendezvények szervezése. Alkalmazunk vakokat, mozgássérülteket, ADHD (hiperaktív figyelemzavar) diagnózissal rendelkezőket, Asperger szindrómásokat, autistákat, krónikus betegeket. Igazán érdekes velük a munka. A menedzsment nem szakképzett a kórképeket illetően, sokszor nem is tudják a pontos diagnózist, de éppen ez a lényeg: nem akarják megbélyegezni őket, az orvosi papírok helyett az adott személy képességeire helyezik a hangsúlyt. A lényeg: ki mit tud ellátni, mi a számára testhezálló munka. Elképesztő sikereket érnek el. Az egyik srác elmondásuk szerint csaknem egy évig teljesen passzív volt, nem szólt senkihez, mostanra viszont aktív tagja a csapatnak: segíti a mozgássérülteket, sofőrködik, barátkozik.

Az első értekezleten a főnököm felvázolta, hogy lassan, lépésről-lépésre fognak bevezetni a feladatokba. A munkaidőmet úgy alakítom, ahogy szeretném. Bármikor dolgozhatok otthonról is. A lényeg, hogy legyek online és a többiek tudják mi a helyzet. 

Az online felületek, közösségi oldalak fontos szerepet játszanak az alapítvány életében. Az alapítvány Facebook csoportja rendkívül aktív, minden információt itt osztanak meg egymással, és marketing célokra is ezt használják. Az alapítvány tagjai között vannak idősebbek is, ezért mindent kiküldünk papíralapon is. Ügyelnek viszont arra, hogy spóroljunk, például mindent fekete-fehérben nyomtatunk, egy lapra.

Fontosnak tartják az értekezleteket. A hívei annak, hogy inkább mindent beszéljünk meg, minthogy elússzanak az információk mellettünk. Van egy hét indító meeting, a többit pedig a szituációk adják.

Az étkezés délben indul és igazán közösségi tevékenység, hagynak rá időt, nem kapkodva esznek. Ilyenkor lehet a legszínesebb társalgásokba belecsöppenni.

A vezetők bárki számára elérhetőek, gyorsan reagálnak. Szabad kérdezni, sőt tisztázni mindent. A terhelés munkakör- és személyiségfüggő. Nem néz rád senki furán, ha háromkor hazamész, mert fáj valamid.

A kollégákkal is szerencsém van. Mindenki rendkívül nyitott és érdeklődő. Valószínűleg ez inkább a non-profit szféra velejárója. Teljesen mindegy, hogy milyen ruhába mész, hogy hány tetoválásod van vagy milyenre fested a hajad. Elfogadnak, olyannak, amilyen vagy.

Ja és persze a kutyák! A svédek hihetetlenül állatbarátok és a munkahelyen sem mellőzik a kedvenceiket. Néha három kutya is megjelenik az irodában. Alá tudom támasztani, hogy ez csak növeli a motivációt és a lojalitást a munkahelyen. Egy-egy közös állatsimogatás könnyen össze tud hozni kollégákat és még mindig jobb így szünetet tartani, mintha cigizni mennél ki...

Nem szeretem össze hasonlítgatni a svédet a hazai munkakörülményekkel, hiszen itt alapvetően egy jóléti államról van szó. Azt viszont mindenképp érdemes kiemelni, hogy valahogy jól működik náluk a munka-szabadidő egyensúly és fontos számukra, hogy a dolgozó azon túl, hogy megteszi amit kell, még jól is érezheti magát. A kontroll megvan, de nem szúr szemet lépten-nyomon.

Február 14., szombat, 17:33

Alvesta, Kronoberg megye, vasútállomás

Tartozékok: 2 óriási bőrönd

Idegállapot: elfogadható

A levegő csípős volt, körülöttem masszív embertömeg hömpölygött. Egy kis falu kis állomását nem épp modern felüljáróval, négy vágánnyal képzeltem el. Az egyik oldalon hatalmas parkoló, a másik oldalon az állomás kétszintes épülete. A főbérlőmmel beszéltem meg itt találkozót. Még csak Facebookon láttam róla képet, de hiába néztem a szélrózsa minden irányába, még csak hasonló hölgyemény sem került a látómezőmbe. Tudtam, hogy kocsival jön értem, ezért felszenvedtem az egyévnyi cuccom a felüljáróra, majd a parkoló irányába indultam el. Tíz perc eltelt és sehol senki. Oké, szerencsére már nem csak galambpostával lehet egymást elérni. Áldottam az eget egy percig, hogy elkértem a telefonszámát. Aztán a következő percben legszívesebben már üvöltöttem volna, ugyanis a telefon nem csörgött ki. Beszéltem párszor a barátommal is telefonon, gondoltam megpróbálom őt elérni. A technika azonban aznap este teljesen megmakacsolta önmagát...konkrétan senkit sem tudtam hívni, ennyit rólad "okos telefon". Kezdtem kissé kétségbe esni a világ végén egy idegen nőre várva. Majd valami hirtelen megérzés mégis azt súgta, hogy inkább az épületet közelítsem meg. Két kör séta és öt perc várakozás után sikerült szembe találkoznom a hihetetlenül kedves vendéglátómmal. Kissé pánik hangulatban nyújtottam a kezem, de szerencsére hamar megtaláltuk a közös hangot.

Azt a stratégiát követtük, hogy útközben mindent megmutatott, amit ismernem kell: a várost, Vaxjöt- ahol dolgozni fogok, az uszodát, a buszmegállókat. Majd végre megérkeztünk a kicsiny városkába: Ingelstadba. El sem hiszem, két hét vándorlás, ki és bepakolás után végre bekuckózhatok valahova egy évre. A városka már első ránézésre is elragadónak tűnt. Mindenhol hatalmas tűlevelű fák, melyek apró fehér és piros faházikókat rejtenek el a kíváncsi szemek elől. A házak ablakában piciny lámpák pislákolnak. Sokan még a karácsonyi világítást is kint hagyták. Az utcánk egy lejtőn helyezkedik el, ami egy tóhoz vezet. A lakás kétszintes, felül három férfi lakik. Jó kis kompánia: egy szír, egy feltehetően arab és egy kazah. Lent két nagyobb szoba, ablakkal a tóra, konyha és fürdő. Az első gondolatom az volt, hogy hol van ez a kis bájos, de idegen helyiség a saját budapesti lakásásomhoz képest...azóta bevallom, valahogy mégis megszerettem.

A lakótársam egy svéd srác. Pont akkor állított be, amikor nagy hévvel faltam valami szörnyű thai kész kaját. Biztos vagyok benne, hogy neki is voltak aggodalmai velem kapcsolatban, végül is szívás egy olyan emberrel lakni, aki mondjuk nem szimpi...Eleinte félénken vizslatott, aztán szerencsére kiderült, hogy hozzám hasonlóan eléggé szociális egyénnel van dolgom. Már az első este vagy egy órát beszélgettünk és ez a napokkal egyre csak fokozódott. Valahogy az nekem biztonságot ad, ha tudom kivel van dolgom.     

A nap utolsó csúcspontja a helyi bolt, az ICA felfedezése volt. Annyit mondott a főbérlő, hogy csak menjek el jobbra a tó partján. A táj gyönyörű volt, vízben álló házikók, csónakok mindenfelé. A sötét azonban teljesen rátelepedett a fákra, így a szinte kivilágítatlan tóparti sétány kissé a svéd krimikben olvasott mondatokra emlékeztetett... 

Körülbelül éjfélkor estem be végül aznap az új ágyamba, hogy végre kipihenjem magam, de még minden nagyon idegen volt.   

Szakadó hóesésben húztuk a bőröndjeinket Stockholm utcáin február második napján, hétfő este...A barátom túl volt az első svéd, kicsit sem unalmas munkanapján, én pedig az újabb pakoláson. Tudtam, hogy vége a városnéző időszaknak, és elkezdhetem én is a "távmunkát", de örültem, hogy végre magunk mögött hagyjuk a hostelt, a közös fürdőszobákat és előtereket. Talán nem túlzás, ha azt írom, úgy vágytunk a lakáshotelre mint mások Kánaánra. :-)

Hogy miért is lakáshotel? Hihetetlen, de Stockholm talán a világon az egyetlen város, ahol vért kell izzadnod egy albérletért. Persze, próbálkoztunk otthonról, hónapokkal előtte, de nem igazán jött össze. Létezik egy lakáskereső oldal, ahová feltöltöd pénzért a profilod és böngészheted a főbérlők oldalait. Szöveget kell írnod magadról, képpel ellátva. A bérlők pedig hihetetlenebbnél hihetetlenebb dolgokat követlenek. A kedvencem az volt, hogy valaki kikötötte, 28 éven aluliakkal szóba sem áll, mert csalódott a fiatalokban...és azt mondják itt nincs diszkrimináció és sztereotipizálás. Pár e-mail váltás után rájöttünk, nem lehet Stockholmban lakást keresni Magyarországról..ugyanis egyfolytában találkozni szerettek volna a bérlők, lehetőleg azonnal. 

Több itt élő ismerős is lakáshotelben lakott vagy lakik- kézenfekvőnek tűnt tehát ez a megoldás. Olyan mintha egy főzőfülkével ellátott hotelben laknál. "Munkásszálló" persze hipermodern svéd kivitelben: edzőteremmel, szaunával, mosó-szárítógéppel és IKEA bútorokkal. A közönség vegyes: találkoztam itt már török családdal, libanoni álláskeresővel, ír mérnöknővel, svéd munkásokkal, helyi titkárnővel...sőt ma az edzőteremben nagy örömömre felfedeztem, hogy egy "György" nevű feltételezhetően magyar srác tart box edzéseket a vegyes közönségnek.

Talán az ír nőben fedeztem fel a legérdekesebb beszélgetőpartnert. Negyvenes, férfias testalkatú, határozott és dumás "hölgyemény", fehéres-szőkés félhosszú hajjal. Egy elektronikai cégnél biztonsági mérnök, egy projekten dolgozik és októberig fog itt lakni. Tavaly egy évig Belgiumban élt, ahol vagy 200 magyar képviselte hazánkat. Amikor megkérdeztem mit gondol rólunk, azt felelte, hogy tisztelt mindenkit és ezért szerették a munkások és valami nagyon ütős alkoholos italt kapott mindig a magyaroktól ajándékba. Na ja, pálinka- vágtam rá. Majd lehet, jobb lett volna, ha itt megreked a társalgás, ugyanis rákérdezett, hogy nálunk milyen nyelven beszélnek, németül? Kissé félelmetesnek éreztem, hogy a nagy Európából még azoknak sincs fogalma rólunk, akiknek van tapasztalata. 

Az itt töltött napokban még bizonytalan voltam a társas érintkezést és a közlekedést illetően...tudjátok az a tipikus érzés, amikor minden ismeretlen és kissé szorongva nézel szembe még a legapróbb dolgokkal is, például azzal hogy reklamálj a recepción. Most érzem, hogy már kezdek kissé felengedni és megszokni az itteni környezetet. Ez itt Rotebro, nagyon külváros, de egy Mekit vagy Pennyszerű boltot még itt is találhatsz. A vásárlásnál nagyon izgalmas a sok technikai újdonság: az aprópénz bedobó, az áruelválasztó elektronikus karok meg ilyenek. Kajákból a választék nagy. A húsok, halak drágák. A mirelit, kész kaják, szalámik viszont viszonylag olcsók. 

Ami számomra idegesítő, hogy az utakat tökéletesen, akár hajnalban is takarítják ellentétben a járdákkal, ahol egy kis kavicsot vagy azt se szórnak a jégpáncélra. Eddig mindenhová bakancsban mentem :-), a csizmámról csak álmodozok. A közlekedés egyébként szuper, pontos és megbízható, hipermodern. Tegnap volt egy lerobbanás előttünk a HÉV-vel, amit 10 perc alatt megoldottak, bemondtak és az egész utasközösség nyugalommal konstatált. 

Szerencsére egy kis természetjárásra is van lehetőség. Egy közeli tavat fedeztünk fel hétvégén. Azok a tóparti nyaralóházak... Persze magyar zászlót és lakókat itt is találtunk.

Így több mint egy hét után már tudok nyilatkozni a svédekről. Kedvesek, pontosak, megbízhatóak, vissza mosolyognak és tudnak angolul. Mindenhol. A beszédkészség azonban inkább a felületes témákra terjed ki, szóval hosszasan lelkizni nem Velük fogok azt hiszem. Érződik rajtuk, hogy meg vannak elégedve az életükkel, nekik általában minden oké. Irigylem őket. Annyira nyugodtak, mintha az ég világon semmi nem zavarná őket. Tanulhatnánk tőlük.

Elhatároztam, hogy igyekszem felzárkózni hozzájuk és apró-cseprő bajokat leszámítva mosolyogva nézek az új dolgok felé. Ennek az első lépése a ma reggeli edzőterem volt. Amire több napja próbáltam rászánni magam...Eddig azon agonizáltam, hogy nincs megfelelő szerelésem, nem értem a svéd feliratokat...ááá...Most már sajnálom, hogy csak a végére bátorodtam fel, mert a jutalmam kétórás boldogsághormon termelés és házi szaunázás volt...és végre igazán jól és magabiztosan éreztem magam a bőrömben.

Meglepően gyorsan kiértünk a reptérre január 30-án, egy esős, szürke napon. Utána jutott eszembe, még annyi időm se maradt, hogy körbenézzek az imádott kis lakásomban egy időre utoljára. Őszintén, egy kicsit már menni akartam...elég volt a búcsúból és a sírásból. Levegőre vágytam. Indulás előtt lefényképezkedtünk stílusosan egy Stockholm táblával és onnan már nem volt megállás...Hogy a tábla hogy került hozzánk, az szigorúan bizalmas :-). 

A késő délutáni órákban érkeztünk meg a svéd fővárosba a norvég légitársasággal. Nagyon sok szimpatikus dolgot megfigyeltem már a leszállás után: minden pontosan indul, az emberek segítőkészek és szívesen köszönnek Rád akár a vicces "Hey-hey" fordulattal. Az első pár napban kénytelenek voltunk egy hostelben meghúzni magunkat. Elsőre le is törtünk kicsit, mert bár a hostel személyzete kedves volt, nehezen feledtette azt a 15-18 ágyas szobából nyíló kis, max 5 négyzetméteres lyukat ahol aludtunk három éjszakát. A szagokról inkább nem is írok :-). Az emberek összetétele vegyes volt: az ázsiaiak rendszerint fel se néztek a lap topjukból, az afrikaiak éjszakánként jártak csak haza, az arabok egyfolytában üzleti ügyeket intéztek telefonon, és a meglepően sok svéd, akik közül egyesek több hónapot is laktak a hostelben...TV-t néztek egész álló nap. Mi nem nagyon bírtuk a szállás kissé interkontinentális jellegét és inkább nyakunkba vettük a várost. Az időjárás nem igazán volt kegyes velünk: az első napokban az eső szakadt, a későbbieken a hó. A hostel előnye viszont kétségkívül az elhelyezkedése volt:a helyi Deák térről mindent be lehetett járni. Így, ha kissé elázva is, de a legfontosabb látnivalókat láttam.

Első nap megnéztük a helyi "Városligetet", a Djurgardent. A szigeten található több múzeum (az ABBA is), mi a Vasat választottuk és nem bántuk meg. Hihetetlen élményben volt részünk. A múzeum egy apró téma köré építkezik, mégis egyszerűen lenyűgöző. Talán a méretek, a felépítés, az ötlet...fantasztikus. Az 1600-as években a svédek legismertebb királya, II. Gusztáv Adolf egy hadihajót építtetett, de az sajnálatos módon már az 1627-es vízre bocsátásakor elsüllyedt. A tenger vízében konzerválódott egészen az 1950-es évekig, amikor egy kutató megtalálta. A hajót kiemelték és egy múzeumot építettek köré. A kiállítás a hajó szintjeinek megfelelően épül fel. Számomra a legmegdöbbentőbb rész a hajó alja: a megtalált áldozatok és a tárgyaik és következtetett élettörténetük. Több olvasnivaló a témáról: www.vasamuseet.se/sv/Sprak/Magyar

Felkerestük a Nemzeti Múzeumot is, de az ott talált Viking kiállítás kicsit csalódás volt. A második napon a királyi palota megtekintése következett. Éppen elkaptuk az őrségváltást. Itt a kincstárat, a régi parlament helyszínét és a palota gyakran ma is használatos termeit mindenképpen ajánlom megtekintésre. Ami megdöbbentő volt: a palota máig fent maradt része csak töredéke a korábbinak. Számomra furcsa, hogy az idők során miért nem építették vissza a leégett részeket? Találkoztunk Göncz Árpád úr nevével is, aki díjat kapott a svédektől illetve a legviccesebb pillanatokat a Wifi hotspot tábla megjelenítése okozta a legjelentősebb teremben, a királyi trónnal szemben.

Az egyik napon ellátogatunk Södermalm városrészbe, ami személyes kedvencem lett. A kikötő mentén végigsétáltunk, majd felmásztunk egy nagyon hosszú lépcsőn egy épület tetejére, ahol a semmibe mered ki egy keskeny folyosó. a végén lifttel..A neve Gondolen. Nyáron felkapott étterem, de télen félelmetes kilátópont. Nincs tériszony problémám, de most félve néztem le párszor.

Természetesen barangoltunk az óvárosban, itt a becses neve Gamla Stan. Szinte mediterrán városokra emlékeztető kis sikátorok és macskakövek jellemzik valamint a három legtöbbet fotózott dán stílusú épület. 

A svédek imádnak shoppingolni, rengeteg utcát töltenek meg a legmenőbb áruházak boltjaival, de jellemzőek a több emeletes pláza szerű építmények, piacok és pályaudvari árusok is. A bárok és éttermek elég drágák, ezért mi a gyorséttermek mellett döntöttünk. Kellemes meglepetés viszont, hogy a kebabos török éttermek mellett gluténmentes menü szinte mindenhol található, nem is túl drágán: pl. McDonalds, MAX (helyi hamburgeres lánc).

Összességében Stockholm egy kiváló hely a turisták számára. Egyben kulturális élmény, lenyűgözően modern, tiszta és sportos vízi város. Nyáron valószínűleg még szebb arcát mutatja, remélem még erről is be tudok majd számolni később. 

Stockholm külvárosában egy lakáshotel szobájában ülök. Egyedül. Kint szakad a hó, zakatol a gép, de láthatóan ez senkit nem zavar...Ez még csak az út kezdete. Az első kultúrsokkon túl van időm gondolkozni azon, hogy mit is keresek itt.

A történet valahol ott kezdődött, hogy életem párja már élt egy évig Svédországban. Amikor egy kinti interjú után rájött, hogy van lehetősége itt is elhelyezkedni, nem volt megállás. Egy hét múlva hívták, hogy megkapta az állást egy kinti cégnél. Nagyon büszke vagyok rá.

Imádok utazni, de valahogy a külföldi letelepedés sosem hozott lázba, a barátom lelkesedése mégis magával ragadott. Az életem több szempontból fordulóponthoz érkezett: rájöttem, hogy bár szeretem a céget, ahol dolgozom, nem azt a munkát végzem, amiben teljes mértékben kiteljesedhetek, a családommal sincs minden rendben sajnos és a párkapcsolatomat is megviselték már a 10-12 órás munkanapok. Az egészségi állapotomról csak annyit: több bajom van, mint a nyolcvanas nagymamámnak. Vészesen közeledek a 30-hoz...mikor vágjunk hát bele egy nagy kalandba, ha nem most?  

Az én történetem viccesen alakult. EVS-ben (Európai Önkéntesség) gondolkoztam, két ismerősöm bejárta már ezt az utat, ismertem a szabályokat. Nem vagyok az a klasszikus háziasszony prototípus, így nem akartam csak úgy otthon ülni és az EVS-nek van egy olyan előnye, hogy ad egy ingyen éves nyelvtanfolyamot, ami minden bizonnyal jól jön a későbbiekben. Egymásra is találtunk egy szakmámba illő, rendkívül izgalmas alapítvány vezetőjével. Persze semmi nem ment terv szerint: a kedves brüsszeliek elutasították a támogatásra irányuló kérelmünket az utolsó pillanatban. December tizenvalahányadikán, a felmondásomat követően a kék metrón olvastam a mailt és azt hittem menten agyvérzést kapok. Biztonsági játékos vagyok. Január végén utazunk és nem tudom mit fogok csinálni. Keressek munkát? Nem tudok svédül...ha elmegyek egy 2 hónapos ingyen tanfolyamra, az nem lesz elég egy interjúhoz. Nagy szerencsémre az alapítvány vezetője valamit látott bennem és hosszas egyeztetés után felajánlotta: hagyjuk a francba az EU-t, menjek hozzájuk dolgozni és megadják azt a minimális zsebpénzt, utazási és biztosítási térítést, amit a projekt nyújtott volna. Végül is ők sem járnak rosszul: egy szakképzett pszichológust és recruitert kapnak zsebpénzért.

Ez eddig szép és jó, de a helyzet úgy alakult, hogy míg életem párját Stockholmba várják, addig engem délre, az Isten háta mögé. A távolság röpke 450 km. Persze az elején teljesen kétségbe estem, aztán rájöttem, hogy hétvégenként tudunk találkozni és magamat is jó lenne végre megtalálnom...Nagyon nehéz a lavírozás az önmegvalósítás és a párkapcsolati kiteljesedés között, de úgy éreztem, Nekünk most talán ez fog használni..Egy év, aztán utána miattam potyoghatnak a gyerekek is. Csak úgy tudok igazán szeretni, ha magammal rendben vagyok, nem?

A búcsúzás hosszú volt és lelkileg megterhelő. Utálok búcsúzkodni, mert szeretem a körülöttem lévőket.Volt 30-40 fős baráti búcsúbuli, iszogatás a kollégákkal, koccintás és tortázás a családokkal, így magyarosan. Január 30-án felszállt a repülő és meg sem állt Stockholmig.