Már a negyedik hónapomat tapostam választott, új hazámban, amikor meglátogatott az unokahúgom. Voltunk kis faluban, nagy városban, gyönyörű sziklás tengerparton. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy sokat látott az országból. Bár alapvetően jól szórakoztunk, az utolsó esténken, egy göteborgi bárban mégiscsak kifakadt: hát ő bizony nem tudna itt élni, lehet, hogy nem is vágyik többet északra. Egyrészt baromi hideg van, másrészt rettentő furák és zárkózottak az emberek.

Háát, igazat kell adnom neki mindkét tényezőt tekintve, de közben a fene se tudja miért, én imádok itt lenni.

Két találkozásra volt szükségem ahhoz, hogy meg tudjam adni a választ a miértre. Az egyik egy magyar nő vallomása, aki vagy 20 éve kint él, a másik pedig, hogy részt vettem egy Pride fesztiválon a hatvanezres kis városkámban.

Visszaemlékezve az első hetekre, engem az sokkolt, hogy nem találok szinte semmi hihetetlenül nagy jelentőségű történelmi ereklyét az országban. A városokban tulajdonképpen a kajáláson és szórakozáson kívül nincs túl sok tennivaló. Persze miután kicsit utána olvastam az ország történelmének, rájöttem, mit is keressek ott, ahol több száz éve béke van? Voltak a véres vikingek, egy-két csata a szomszédokkal, tömeges kivándorlás Amerikába és ennyi.

Biztos vagyok benne, hogy a jó kormányzás mellett a svédek mentalitása miatt is alakulhatott ez így. Ezt erősítette meg a magyar kolléganőm, amikor azt mondta, hogy a svédek amellett, hogy békeszeretőek, hihetetlenül konfliktus-kerülőek. "Itt senki nem vágja direkt az arcodba, hogy hülye, béna..bármi vagy. Inkább elmondják hatalmas körmondatokban, hogy fejleszt magad"-mondja. A hétköznapokban számomra is okoz némi nehézséget, amikor nem mondják meg, hogy kerek-perec mit kell csinálnom, csak valami kis útmutatás félét vagy blablát az élet nagy dolgairól...és bármi is lesz a végeredmény egy kis dicséret jár hozzá. Nem hangzik rosszul ugye? Mégis nehéz kérdés ez: vajon jó megóvni mindenkit egy kis konfliktustól? Vagy inkább mondjunk mindent a másik szemébe, még akkor is ha tudjuk, hogy ezzel akár elrontjuk a napját? Még ha néha idegesít is, hogy nem mond ki valaki valamit, azért nekem szimpatikus ez a svéd jóindulat. Főleg, hogy az eddigi életemben mindenki próbált terelgetni minden felé. Úgy érzem, ez rákényszerít arra, hogy megtaláljam a "belső iránytűmet", ami megmutatja én magam vajon hogyan tudok kormányozni.

A magyar kollégám hozta fel az egyenlőség témakört is, amivel hatványozottabban a Pride kapcsán találkoztam. Melegfesztivál egy hatvanezres kisvárosban...ki hallott már ilyet? Amikor megtudtam, hogy nekem kell vonulásznom egy hatalmas zászlóval az élmezőnyben, no akkor meg pláne összezavarodtam. A fesztivál nagy meglepetésemre inkább egy majálishoz, mint melegfelvonuláshoz hasonlított. Meleg embereket nem is nagyon láttam, illetve inkább nem nagyon tudtam eldönteni, ki az és ki nem, ugyanis nem estek előttem vadul egymásnak. Kisgyerekes családok, fiatalok, bevándorlók és helyiek együtt. A hangulat szuper volt és inkább szólt arról, hogy mindenki ugyanolyan egyenlő, legyen meleg, mozgássérült vagy akár mániás...

Svédország a többi északival együttesen nagyon ügyel az egyenlőség kérdéskörére és úgy érzik, hogy még mindig lehetne jobb a helyzet. A társadalomban ez a próbálkozás szerintem abszolút tetten érhető. Sehol máshol nem láttam ennyi babakocsis apát, karrierista anyát és vegyes párt, mint itt. Ha alsóneműt húznék a fejemre, azt se tenne szóvá senki a melóhelyen. Aki ismer tudja, hogy mennyire liberális vagyok, de itt néha még én is konzervatívnak érzem magam. Az egyenlőség itt bizony sikk.

Közben azon is sokat gondolkozom, hogy ha minden ennyire szuper (nincsenek konfliktusok és mindenki egyenlő), miért van annyi betegség itt? Nem hinném, hogy csak az időjárás okozná.

Helyi emberekkel beszélgetve kezdem azt érezni, hogy nagyon sokan magányosak. A családi és a baráti kapcsolatok is lazák, egyáltalán nem jellemző egymás megérintése. A svédek általában maguknak való emberek, de szeretetre szükségük van, és egyenlőség ide vagy oda, ezt valahogy olyan nehezen adják meg egymásnak...Akkor észleltem ezt először, amikor egy közös baráti sütizésről csak úgy köszönés és indok nélkül szivárogtak ki az emberek. Majd akkor amikor rájöttem, hogy a morcos fiú nem morcos, csak szorong...

Eleinte úgy megölelgettem volna őket, de aztán rájöttem, hogy nem menthetek meg mindenkit és néha egy kis kedves tettel is jóvátehetem bárki napját. Egy mosoly, egy közös vezetés, egy kedves kérdés vagy egy hallgatás...néha pont elég.

Szóval...azt hiszem engem a svéd mentalitás fenti jellemzői igazán magával ragadtak. Ha néha még elhűlve is nézek, azt folyamatosan felülírja egy mosoly ebben a színes, szagos, imádnivalóan szégyenlős társadalomban.