Február 14., szombat, 17:33

Alvesta, Kronoberg megye, vasútállomás

Tartozékok: 2 óriási bőrönd

Idegállapot: elfogadható

A levegő csípős volt, körülöttem masszív embertömeg hömpölygött. Egy kis falu kis állomását nem épp modern felüljáróval, négy vágánnyal képzeltem el. Az egyik oldalon hatalmas parkoló, a másik oldalon az állomás kétszintes épülete. A főbérlőmmel beszéltem meg itt találkozót. Még csak Facebookon láttam róla képet, de hiába néztem a szélrózsa minden irányába, még csak hasonló hölgyemény sem került a látómezőmbe. Tudtam, hogy kocsival jön értem, ezért felszenvedtem az egyévnyi cuccom a felüljáróra, majd a parkoló irányába indultam el. Tíz perc eltelt és sehol senki. Oké, szerencsére már nem csak galambpostával lehet egymást elérni. Áldottam az eget egy percig, hogy elkértem a telefonszámát. Aztán a következő percben legszívesebben már üvöltöttem volna, ugyanis a telefon nem csörgött ki. Beszéltem párszor a barátommal is telefonon, gondoltam megpróbálom őt elérni. A technika azonban aznap este teljesen megmakacsolta önmagát...konkrétan senkit sem tudtam hívni, ennyit rólad "okos telefon". Kezdtem kissé kétségbe esni a világ végén egy idegen nőre várva. Majd valami hirtelen megérzés mégis azt súgta, hogy inkább az épületet közelítsem meg. Két kör séta és öt perc várakozás után sikerült szembe találkoznom a hihetetlenül kedves vendéglátómmal. Kissé pánik hangulatban nyújtottam a kezem, de szerencsére hamar megtaláltuk a közös hangot.

Azt a stratégiát követtük, hogy útközben mindent megmutatott, amit ismernem kell: a várost, Vaxjöt- ahol dolgozni fogok, az uszodát, a buszmegállókat. Majd végre megérkeztünk a kicsiny városkába: Ingelstadba. El sem hiszem, két hét vándorlás, ki és bepakolás után végre bekuckózhatok valahova egy évre. A városka már első ránézésre is elragadónak tűnt. Mindenhol hatalmas tűlevelű fák, melyek apró fehér és piros faházikókat rejtenek el a kíváncsi szemek elől. A házak ablakában piciny lámpák pislákolnak. Sokan még a karácsonyi világítást is kint hagyták. Az utcánk egy lejtőn helyezkedik el, ami egy tóhoz vezet. A lakás kétszintes, felül három férfi lakik. Jó kis kompánia: egy szír, egy feltehetően arab és egy kazah. Lent két nagyobb szoba, ablakkal a tóra, konyha és fürdő. Az első gondolatom az volt, hogy hol van ez a kis bájos, de idegen helyiség a saját budapesti lakásásomhoz képest...azóta bevallom, valahogy mégis megszerettem.

A lakótársam egy svéd srác. Pont akkor állított be, amikor nagy hévvel faltam valami szörnyű thai kész kaját. Biztos vagyok benne, hogy neki is voltak aggodalmai velem kapcsolatban, végül is szívás egy olyan emberrel lakni, aki mondjuk nem szimpi...Eleinte félénken vizslatott, aztán szerencsére kiderült, hogy hozzám hasonlóan eléggé szociális egyénnel van dolgom. Már az első este vagy egy órát beszélgettünk és ez a napokkal egyre csak fokozódott. Valahogy az nekem biztonságot ad, ha tudom kivel van dolgom.     

A nap utolsó csúcspontja a helyi bolt, az ICA felfedezése volt. Annyit mondott a főbérlő, hogy csak menjek el jobbra a tó partján. A táj gyönyörű volt, vízben álló házikók, csónakok mindenfelé. A sötét azonban teljesen rátelepedett a fákra, így a szinte kivilágítatlan tóparti sétány kissé a svéd krimikben olvasott mondatokra emlékeztetett... 

Körülbelül éjfélkor estem be végül aznap az új ágyamba, hogy végre kipihenjem magam, de még minden nagyon idegen volt.