Többen kértétek, hogy írjak a munkámról. Ám, legyen!
A non-profit szférában dolgozom, ami talán kevésbé összehasonlítható egy multinacionális céggel, de azt gondolom, hogy a híres svéd munkamorálról még így is tudok nyilatkozni.
Reggel tízre voltam hivatalos az alapítványunk székhelyére. Már ez elég laza, ugye? Egy öreg üveggyár épületét vásárolták meg nemrégiben a körülbelül 60 000 lakossal rendelkező kisvárosban. Az épületben még a mai napig folyik az átalakítás, de nap mint nap rácsodálkozok valami újdonságra. Hol egy fűszer ültetvényre a konyhában, hol egy új ajtóra, hol egy lefestett asztalra.
Sokkal kisebbnek képzeltem a csapatot, a valóságban azonban vagy harmincan vagyunk. Egy nagyobb alapítvány égisze alatt több kis projektszervezet. Az enyém egy durván 15 fős csapattal dolgozó, megváltozott munkaképességűeket segítő egység. Mindennel foglalkozunk, ami csak beleférhet a témába: konkrét fizikai segítség, az álláspiacon történő elhelyezés, karrier tanácsadás, felkészítés a munkahelyi beilleszkedésre, diákcserék, rendezvények szervezése. Alkalmazunk vakokat, mozgássérülteket, ADHD (hiperaktív figyelemzavar) diagnózissal rendelkezőket, Asperger szindrómásokat, autistákat, krónikus betegeket. Igazán érdekes velük a munka. A menedzsment nem szakképzett a kórképeket illetően, sokszor nem is tudják a pontos diagnózist, de éppen ez a lényeg: nem akarják megbélyegezni őket, az orvosi papírok helyett az adott személy képességeire helyezik a hangsúlyt. A lényeg: ki mit tud ellátni, mi a számára testhezálló munka. Elképesztő sikereket érnek el. Az egyik srác elmondásuk szerint csaknem egy évig teljesen passzív volt, nem szólt senkihez, mostanra viszont aktív tagja a csapatnak: segíti a mozgássérülteket, sofőrködik, barátkozik.
Az első értekezleten a főnököm felvázolta, hogy lassan, lépésről-lépésre fognak bevezetni a feladatokba. A munkaidőmet úgy alakítom, ahogy szeretném. Bármikor dolgozhatok otthonról is. A lényeg, hogy legyek online és a többiek tudják mi a helyzet.
Az online felületek, közösségi oldalak fontos szerepet játszanak az alapítvány életében. Az alapítvány Facebook csoportja rendkívül aktív, minden információt itt osztanak meg egymással, és marketing célokra is ezt használják. Az alapítvány tagjai között vannak idősebbek is, ezért mindent kiküldünk papíralapon is. Ügyelnek viszont arra, hogy spóroljunk, például mindent fekete-fehérben nyomtatunk, egy lapra.
Fontosnak tartják az értekezleteket. A hívei annak, hogy inkább mindent beszéljünk meg, minthogy elússzanak az információk mellettünk. Van egy hét indító meeting, a többit pedig a szituációk adják.
Az étkezés délben indul és igazán közösségi tevékenység, hagynak rá időt, nem kapkodva esznek. Ilyenkor lehet a legszínesebb társalgásokba belecsöppenni.
A vezetők bárki számára elérhetőek, gyorsan reagálnak. Szabad kérdezni, sőt tisztázni mindent. A terhelés munkakör- és személyiségfüggő. Nem néz rád senki furán, ha háromkor hazamész, mert fáj valamid.
A kollégákkal is szerencsém van. Mindenki rendkívül nyitott és érdeklődő. Valószínűleg ez inkább a non-profit szféra velejárója. Teljesen mindegy, hogy milyen ruhába mész, hogy hány tetoválásod van vagy milyenre fested a hajad. Elfogadnak, olyannak, amilyen vagy.
Ja és persze a kutyák! A svédek hihetetlenül állatbarátok és a munkahelyen sem mellőzik a kedvenceiket. Néha három kutya is megjelenik az irodában. Alá tudom támasztani, hogy ez csak növeli a motivációt és a lojalitást a munkahelyen. Egy-egy közös állatsimogatás könnyen össze tud hozni kollégákat és még mindig jobb így szünetet tartani, mintha cigizni mennél ki...
Nem szeretem össze hasonlítgatni a svédet a hazai munkakörülményekkel, hiszen itt alapvetően egy jóléti államról van szó. Azt viszont mindenképp érdemes kiemelni, hogy valahogy jól működik náluk a munka-szabadidő egyensúly és fontos számukra, hogy a dolgozó azon túl, hogy megteszi amit kell, még jól is érezheti magát. A kontroll megvan, de nem szúr szemet lépten-nyomon.
Azt a stratégiát követtük, hogy útközben mindent megmutatott, amit ismernem kell: a várost, Vaxjöt- ahol dolgozni fogok, az uszodát, a buszmegállókat. Majd végre megérkeztünk a kicsiny városkába: Ingelstadba. El sem hiszem, két hét vándorlás, ki és bepakolás után végre bekuckózhatok valahova egy évre. A városka már első ránézésre is elragadónak tűnt. Mindenhol hatalmas tűlevelű fák, melyek apró fehér és piros faházikókat rejtenek el a kíváncsi szemek elől. A házak ablakában piciny lámpák pislákolnak. Sokan még a karácsonyi világítást is kint hagyták. Az utcánk egy lejtőn helyezkedik el, ami egy tóhoz vezet. A lakás kétszintes, felül három férfi lakik. Jó kis kompánia: egy szír, egy feltehetően arab és egy kazah. Lent két nagyobb szoba, ablakkal a tóra, konyha és fürdő. Az első gondolatom az volt, hogy hol van ez a kis bájos, de idegen helyiség a saját budapesti lakásásomhoz képest...azóta bevallom, valahogy mégis megszerettem.